A szűz és a szürkebarát

Már az elején eláruljuk, hogy a szűz(pecsenye) dunántúli illetőségű, a szürkebarát pedig mátrai származék. Mi következik ebből? Gyakorlatilag semmi, de a terített asztalon mégis egymásra találtak. Felénk a szűzpecsenye inkább tüske névre hallgat, és hideg téli reggeleken, ha már ott tart a dolog, kiemelten megbecsült helye van a sonkák, szalonnák, húsok között a tőkén. Persze, mindenekelőtt fölszuratik, hogy kora délután kolbászhús dagassza, és hártyavékony fátyol terüljön rá. Aztán hosszú időt tölt el a mélyhűtőben, hogy méltó alkalom adódjon elfogyasztására. Melegen-hidegen enni secko jedno, mert mindkét állapotában meglehetős. Ez a tüske azonban szabályerősítő volt, mivel kivételként egészben megőriztetett. Aztán piros zománcos tepsiben sok zsírban, szalonnával bőven beborítva, fokhagymagerezdekkel, rozmaringszálakkal, egy-két póréhagyma darabbal süljön, párolódjon, piruljon. Hozzá főtt a kertből a cékla, aminek karikáit balzsamecettel ízesítettük. Ehhez ittuk a szürkebarátot, Szecskő Tamás 2009-es borát Ördöngős-tetőről. Kevésbé kikupálódott, nem borissza koromban ez a fajta Badacsonyt jelentette, ami ráadásul csakis magyarfajta lehet. Na, erre varrjunk most gombot! Merthogy a pinot gris-t sok helyen készítik a világban, de nekem most is csak hazai bor a szürkebarát. Bussay, Szászi, így hirtelen ez jut eszembe az emlékezetesebbek közül a Szecskő-féle mellé, ami ízgazdag és összetett bor. Nem azér', de szerintem ásványos, telten krémes kortyokkal, hosszan lecsengő zamatossággal, arányos savakkal. Egy szó, mint száz, nehéz eltenni a palackot másnapra.