A Pallas szerint, valószínűleg hinni lehet neki,
a tizenhatodik században Nápoly vidékéről hozták ide, később az Érmellék és
Badacsony vidékén forszírozták a fajtát. A lexikon írja, hogy kitűnő zamatú,
zöldesbe játszó, sárgásszínű savanykás pecsenyebort ad a szőlő. „A bakator
bornak 6-8, sőt 15 év kell hozzá, míg kitűnő zamatja kifejlődik, s jó hírét
nagyon veszélyezteti, ha korábban bocsátják áruba.” Na, ezek után bontottam fel
a szerémségi Maurer Oszkár Bakator 2011-sét, lesz, ami lesz. Azért előtte
elolvastam a palackon a tájékoztatót, mely ismerteti, hogy „Nagyrészt a 103 éves hajdújárási, valamint a Nagy-Krisztus
dűlő fiatal, bakművelésű ültetvényének termése a palackban lévő bakator. Ismét
szeretnék bizonyítani, hogy a régi magyar fajták tudnak meglepetést okozni.” Az
első kortyot úgy képzelném el, hogy csöndes falusi ház verandáján üldögélek a
fonatos karosszékben, az asztalon kockás abrosz, a forróságban elcsendesült
délutánban kicsit megforgatom a pohárban a bort. Napszítta szalmasárgának
titulálnám, és ha belekortyolnék, jólesne szomjoltó savanykássága. A kortynak
középen érdemes elidőzni kicsinyest, testesebb az annál, mint gondoljuk, sós,
fanyar ízekkel, viselhető savakkal őrzi az időt, míg megszólal az esti
harangszó.
2013. április 25., csütörtök
2013. április 18., csütörtök
Medvehagymás időben a bor
Manapság mindenki medvehagymát
keres, talál és eszik. Divatja vagyon, nagyon is helyesen. Egészséges, de nem
mellesleg, finom. Én tizenkét éve találkoztam vele először a fővárosi
bioboltban, akkor csak az odajárók ették. Csokorban árulták, ahogy napjainkban
a piacon, de akkoriban erősebb áron. Rövid liaison volt ez a medvehagymával,
ami az elmúlt három évben felparázslott ismét, tudniillik lelőhelyre bukkantunk
a környéken. Nem titkos, mert ahányszor szolid mennyiséggel feltöltjük a
készletet, hacsak nem túl korán megyünk, azért szaporán hajlongnak érte páran
az erdő hűvösében, lévén ezt a helyet kedveli. Esszük zöldféleként mindenhez,
készül belőle pesto, salátákban is kedvelt. Legutóbb a pesti sztárszakács egyik
receptjében a spenótot medvehagymára cseréltük. Nem bántuk meg! Az avokadót meghámoztuk,
kockákra vágtuk, ehhez kevertük a csíkokra vágott, vagy nem vágott medvehagymát.
Ezt locsoltuk meg az öntettel, ami úgy készült, hogy szezámmagot pirítunk
olívaolajon, megsózzuk, cseppnyi mustár, citromnak kis leve. Díszítésnek mellé
tettünk egy-két paradicsomgerezdet, hozzá friss rozskenyér dukált. A salátákhoz
egyébként sem egyszerű a borválasztás, mert fontos az ízek harmóniája. Hogy fehér, az nem volt kérdés. Félédes,
félszáraz lenne az esélyes, de olyan nincs kéznél. Marad a Somlói Apátsági
Pince Furmint 2011-se, de ez nem volt tizenkilencre lapkérés, ismerjük a
boraikat. Ez a boruk bazalton termett szőlőből készült, a náluk jellegzetes
ásványos melegséggel, nektárossággal. A színe aranysárga, illatában a fehérhúsú
gyümölcsök, mondjuk őszibarack, mellé enyhe virágosság társul. Telt korty,
krémes testtel, az ízek kavalkádjával, kis egzotikus beütéssel, mézes
hízelgéssel, de határozott alkohollal és tartással. Szerintük a „fajta barátságosabb arcát mutató
furmintot adott a 2011-es évjárat”. Passzolt a medvehagymás salátához. Egyébként is megéri barátkozni vele, de csak óvatosan, elég hatékony.
2013. április 17., szerda
A nagy bortriumvirátus a konyhában
Elkésve, de törve nem emlékezem
vissza húsvét hétfőre, ami kétfelé osztja a magyar populációt, egy része
hajnalok hajnalán már locsolja a lányokat, asszonyokat, kik vidáman és
bizakodva várják őket, míg másik fele a népességnek elmenekül otthonról, hogy
se így, se úgy ne vegyen részt a hagyományosnak mondott népszokás
gyakorlásában. Az előző években a Bakony kietlen rengetegébe húztuk meg
magunkat barátainkkal, de idén az ő konyhájukban gyűltünk össze, megóvni
asszonyainkat a kölni elegyek felhőjétől. Mi voltunk a sorosok, úgyhogy szinte
készen szállítottuk az ennivalót és hozzá, illendően a borokat. Kivéve a
süteményt, azt a házigazdák magukra vállalták. Előéteknek a füstölt heringet
cseppet megfuttattuk a gyengéden felmelegített vajon, óvatosan sütöttük a
serpenyőben, hogy egybe maradjon. A tányérra elhelyezett uborkakarikákra került
a frissen reszelt alapanyagból készült tejszínes tormából. A magos pirítós meg ráerősített
erre a kicsit pápista kosztra. Amihez igen passzentos volt az Somlói Apátsági
Pince Hárslevelű 2011-se, szó mi szó, ismertük már egy borkóstolóról, sőt nem
ez volt az első elfogytatott palack belőle. Egyébként is azt gondoljuk, hogy a
SAP borai nem csak finomak, de készséggel megfizethetők. Ha nem lenne sértő,
szinte tokajinak mondanám, de gyorsan hozzáteszem, igazi somlói ez.
Belekortyolva krémes, vajas és nyilvánvalóan óarany színű, szép
márványablakokkal a pohár falán, egy-egy pörgetés után. Nekem fehérhúsú
gyümölcsök, hosszú ízekkel, ásványos, bazaltos jegyekkel. A mézes-sós
ellentétpár szép harmóniában, a savak nem hivalkodnak, de ott vannak, és egybetartják
a mutatványt.
Borban maradunk a Dunántúlon, a szerzője újonc a csapatban, a
fajtája nem, személyes kedvencem, az olaszrizling. De előtte kukkantsunk a
tányérba, ahol féltenyérnyi, szaftos sült tarjához, leveles tésztába sütött
fűszeres mángold tortaszelet dukál, ami bőven meghintett pirított fenyőmaggal.
A töltelékben mindenféle reszelt olasz sajtok adják a kötőanyagot. Szomszédosan
gerezd paradicsom, csak a szín kedvéért. A mostanság divatos medvehagymát sem
felejtettük el, magunk szedtük a reggeli mise után az erdőben. A fák
árnyékában, a maradék hóból bújtak elő a levelek. Borban maradunk a köves
terepen, a Káli-medencében, Trombitás Tamás Szentbékkállai Olaszrizling 2011-se
a regruta. Nagyon világos színe gyanakvásra adhat okot, de aztán jön e
meglepetés, mert mégis telt a korty, zöldalmás, citrusos illatokkal. Nem ad
mást, mint magát, határozott savakkal, egyszerűnek is nevezhetjük, de ásványos,
zamatos, jó bor. Szívesen iszom belőle máskor is.
A süteményhez ugrottunk egy
nagyot Tokajba. Attila eperkrémes piskótatésztát sütött, ehhez az Oremus Late
Harvest 2007 évjáratot bontottuk, szinte csurgott, mint a méz, de komoly
tartással rendelkezett. A spanyol tulajdonú cég borászai finom, édes
birtokbora, természetesen késői szüretelésű szőlőből készült. Ezt írják róla: „a
hárs ízeit és cukrát a zéta tüze, koncentráltsága és sava egészíti ki. 8,8
grammos sav, 115 grammos cukor arány jellemzi, amely minden évjáratban védjegye
a bornak. Ezt fűszerezi a furmint és a tőkén betöppedt sárgamuskotály
jellegzetes selymes aromája.” Mit tehetnék hozzá, stimmel.
2013. április 11., csütörtök
Itt a tavasz és a muscat ottonel
A lexikonok szerint francia
eredetű szőlőfajta, amely itthon leginkább a badacsonyi és a mátraaljai
borvidéken honos. Ebből következik, hogy az itt látható palackban lévő bor
Gyöngyöspatán, Szecskő Tamás pincéjében készült. Véletlenül kerül az asztalra,
barátunk az online rendelt tételnél elnézte a mi listánkat. A borász nevét nem,
merthogy annak borai közös kedvenceink. Ők ezt a muscat ottonelt már kóstolták,
és annyira elégedettek voltak vele, hogy gondolták, nem baj, ha chardonnay
triplázás helyett, ezt is megismerjük. Mindezt nem szándékosan, hanem
véletlenül. Muscat Ottonel 2011 csavarzáras, tehát viszonylag gyorsan a pohárba
kell kerülnie. Színre világos, ízre – bármennyire meglepő – muskotályos kissé,
ezzel együtt friss és lendületes, minden fajtához kapcsolódó híresztelés ellenére,
én úgy érzem itt a savak sem hiányoznak.
Harmonikus szép bor. Ittuk magában, pörkölthöz, füstölt kolbászhoz, szerintem
mindegyiknél helytállt. Szóval, itt tavasz, mehetünk metszeni a szőlőbe.
2013. április 7., vasárnap
Vissza a rizlinges időbe
Vettünk egy Jean-Pierre Frick
rizlinget. Kötéltáncosként ingott a lélektani határon, mert nem volt olcsó. Na,
mindegy. Egyébként nem bántuk meg, mert nagyon finom rajnai. Nem szólva arról,
hogy kellemes alkalommal és társaságban, kiváló étellel fogyasztottuk el. A
pofára csak attól estünk, hogy csillagkupakosan zárták le a palackot. Ebből sok
mindenre következtettünk, de ezt most itt nem osztom meg, ami a lényeg, jó volt
a bor. Alsace régióban, biodinamikusan készült a Vogézek és a Rajna közötti
völgyben, tehát Elzászban. Pierre Frick Riesling 2008, a pohárban
szalmasárga, illatában citrusos és enyhén
petrolos, nem túl testes, de túl
könnyűnek sem mondanám, íze, mint illata, ásványossággal, maradékcukorral, de
száraz, szép savakkal, nekem mandulásan kesernyés lecsengéssel. A sült
kacsamell szeletekhez saláta készült, répa, rukkola, koriander, snidling,
olívaolajjal és balzsamecettel locsolva.2013. április 6., szombat
A húsvéti standard szürkebaráttal
Az udvaron lévő üstben
természetesen idén is megfőtt a füstölt és a sima csülök, ez utóbbi a
mélyhűtőből került elő. Természetesen hozta a formát mindkettő, vagyis
ellenállhatatlanul finomak voltak. Hozzá az elmaradhatatlan otthon sütött házi
fonott kalács, s mint látható – egy röpke erdei kirándulás eredményeként – az
uborka, paradicsom, retek mellé jutott a hó alól kicsippentett csokornyi
medvehagymának. A tojás még főtt a tűzhelyen, aztán az is odapottyant a
tányérra, ahol feleségem családjának szokása szerint ott helye a lilahagymás
krumplisalátának is. Szóval, szelíd eszegetéssel telt az idő, amihez Szászi
Endre Szent György-hegyi Szürkebarátját kortyolgattuk 2011-ből. Olyan mázlista
vagyok, hogy voltam pincénél egy sokat emlegetett nyári napon, szinte a teljes
szortimentet végigkóstoltuk. Mit akarok ebből kihozni? Szászi fehérében még nem
csalódtam, sőt, árához képest – érzésem szerint – mindig többet ad. Vöröseit
eddig kihagytam, hülye szokás, de nekem a Balaton és környéke a fehérborok
hazája. Ennek a szürkebarátnak határozottan szép színe van, szőlővirágos illattal,
pont annyira krémes a korty, amennyire kell, én a bort megtámasztó savakat is
érzem. Mézes, köves melegség, maradékcukor, nem hosszú, de kellemes
elköszönéssel, egyébként ereje is vagyon. Szeretni való bor.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)