A magyar Bakator

A Pallas szerint, valószínűleg hinni lehet neki, a tizenhatodik században Nápoly vidékéről hozták ide, később az Érmellék és Badacsony vidékén forszírozták a fajtát. A lexikon írja, hogy kitűnő zamatú, zöldesbe játszó, sárgásszínű savanykás pecsenyebort ad a szőlő. „A bakator bornak 6-8, sőt 15 év kell hozzá, míg kitűnő zamatja kifejlődik, s jó hírét nagyon veszélyezteti, ha korábban bocsátják áruba.” Na, ezek után bontottam fel a szerémségi Maurer Oszkár Bakator 2011-sét, lesz, ami lesz. Azért előtte elolvastam a palackon a tájékoztatót, mely ismerteti, hogy „Nagyrészt a 103 éves hajdújárási, valamint a Nagy-Krisztus dűlő fiatal, bakművelésű ültetvényének termése a palackban lévő bakator. Ismét szeretnék bizonyítani, hogy a régi magyar fajták tudnak meglepetést okozni.” Az első kortyot úgy képzelném el, hogy csöndes falusi ház verandáján üldögélek a fonatos karosszékben, az asztalon kockás abrosz, a forróságban elcsendesült délutánban kicsit megforgatom a pohárban a bort. Napszítta szalmasárgának titulálnám, és ha belekortyolnék, jólesne szomjoltó savanykássága. A kortynak középen érdemes elidőzni kicsinyest, testesebb az annál, mint gondoljuk, sós, fanyar ízekkel, viselhető savakkal őrzi az időt, míg megszólal az esti harangszó.