A kása Isten áldása

„Az erősebb lét közelében”, például az őszi földmunkák közben nem ritka, hogy falun az egyszerűbb, de az energiaadó kosztot preferálták. Ennek szép hagyománya a krumpliból készült kása, aminek alapanyaga azért a háztájiban is megterem, ha van kedve az embernek bajmolódni, merthogy fene kényes, sokat kell küszködni a krumplibogarakkal.  No, ez mindegy is, a lényeg, hogy a jó kásához, jó minőségű burgonya szükségeltetik, és az sem mellőzhető, hogy az udvarban, a nem túl eszes, de annál hangosabb kacsanép pusztítsa az öreg szederfa lehullott termését. Megfőzi az ember sós vízben az apróra vágott krumplit, aztán liszttel „betöri”, így szól Margit néni receptje. Ropogósra pirítja kicsinyest az alját, megöntözi kanálnyi kacsazsírral, apróra sütött pörcökkel, és egy kis kacsamáj darabot is odatesz a kásahegy tetejére. Nem ártalmas hozzá házi savanyúság. Mindehhez a finomsághoz visszakóstolás címén, egy korábbi posztban említett magasba emelt, Wenninger Válogatás 2008-at állítottam az asztalra. Mert közben kinyomoztam, hogy kékfrankos, syrah, pinot noir házasítás az egy másik hiper standardja, nagyon baráti áron, mint kiderült. Megvolt az akkor tapasztalt gyümölcsösség, az ott érzett tanninos fanyarság, ízlett, jólesett, de nálam egy picit a sziklamászókkal közösen megállapított hóhatár alá került.  Régóta tudom, hogy a borkóstolást a minőségen kívül erősen befolyásolja az étek, a hangulat, a társaság, úgyhogy lehet, nem volt jó a diszpozíció. Egyébként a lányoknak nem ízlett, mi ezen a barátommal csodálkoztunk, vonogattuk a vállunkat, aztán megittuk a maradékot. Azért az mégsem járja, hogy ilyen bor kárba vesszen!