Az idei szüreten először hagytuk,
hogy a darált szőlőből lecsurogjon a hordóba a mustlé, aztán jó egy nap után
kezdődött el a préselés. A hűvösebb idő is kedvezett ennek a megoldásnak, úgyhogy
kettő hordó telt meg, egyikből és másikból is. Kiforrták magukat,
kukoricacsuhéba – mint a régi öregek – csavarta sógorom a dugókat, amiket
Márton napon óvatosan kiütögettük, hogy megkóstoljuk a még picit pezsgő
nedűket. Magyarul, búcsú napján, mert errefelé Márton napra esik az, így a
püspöki látogatással egybekötött mise után, tisztességgel megtartottuk az újbor
ünnepét is. Úgy, ahogy az Márton napkor dukál. A termés mennyiségileg közepes
volt, de jó minőségű, hála a gondos metszésnek, és a még gondosabb
foglalatosságnak a szőlővel. Gyümölcsösebbnek tűnt a színlé, míg a préseltnek
még igazodnia kell, de azzal sincs baj. Mindegyikből vittünk az ebédhez, ami
Margit néninek köszönhetően, a gasztronómia olimposzi magasságait ostromolta.
Csirkeaprólék leves sok zöldséggel, orsótésztával, sült kacsa (jobban
szeretjük, mint a libát) rizzsel, párolt káposztával. A süteményekről nem
szólunk, azokat most a fantázia birodalmába utaljuk. Nem meglepő, ha fogyott
hozzá az újbor, ami reményteli bort ígér megint, mint ahogy a kvaterkázás
közbeni terveket is átlengette valami sejtelmes bizakodás. Az idő múlásával
egyre inkább, ami talán összefüggésbe hozható a bor fogyásával is. Sógorom
ismét megállapította, miszerint a római pápa sem evett jobb ebédet. Ezzel nem
vitatkoztunk, de őszintén reméltük, hogy Őszentsége legalább ilyen menüből
választhatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése